„Ez a nap mindenkinek sokat ad”

Szűcs Anikó írása az V. Nemzetközi Down Világnapi rendezvényről

A Down-szindróma Világnapja alkalmából március 24-én immár ötödik alkalommal vette birtokba a Vígszínházat a népes gyereksereg. Csillogó tekintetű, mosolygós, vidám lurkóktól zengett a Szent István körúti teátrum azon a tavaszt meghazudtoló, bús-borongós vasárnapon...

Útban a Vígszínház felé azon morfondíroztam, vajon idén is az első negyedórában összefutok-e kedves ismerőseimmel, a Cegléden élő négytagú családdal. 2009 óta ismerjük egymást: azon a nyáron írtam egy cikket a Down-szindrómás Balázsról. A mai napig jó szívvel emlékszem az első találkozásunkra, a náluk töltött örömteli órákra. A huncut szemű, szőke Bazsi pillanatok alatt belopta magát a szívembe, az édesanyja, Szűcs Anita pedig az életszeretetével, a pozitív hozzáállásával, a hitével, a tettre készségével és a hihetetlen energiájával nyűgözött le. Azóta is tartjuk a kapcsolatot, pontosabban hagyományosan minden évben a Nemzetközi Down Világnapon találkozunk a Vígben. Anélkül, hogy mindezt előre egyeztetnénk. Mégis még nem telt el úgy Down rendezvény, hogy az érkezésem utáni első tizenöt percben ne üdvözöltük volna egymást a színes forgatagban.

Hétköznapi hősök

Idén is, mint mindig, a színház épülete a pincétől a padlásig hatalmas, színes játszóházzá alakult át erre az alkalomra, a többszintes gyerekparadicsom pedig hamar benépesült downos és ép kicsikkel és nagyokkal. A megnyitóra megtelt a nézőtér: a program első felvonásaként az esemény két ötletgazdája és szervezője, Eszenyi Enikő, a Vígszínház igazgatója és Kisari Károly, a Down Egyesület elnöke köszöntötte a jelenlévőket. A megnyitó végén Károly nagyszabású gyermekölelésre szólította fel a közönséget, a kedves „tömegjelenet” után pedig a társulat tagjai léptek a színpadra, akik a hagyományokhoz híven egy különleges Víg-blokkal készültek. A népszerű művészek ezúttal Víg-mesékkel örvendeztették meg a lelkes publikumot.

Venczel Vera nem szerepelt a műsorban, mégis a színházban töltötte a délelőttöt. A művésznő ugyanis minden évben részt vesz ezen a rendezvényen.

– Mint minden alkalommal, most is csodálatos embereket látok magam körül: gyerekeket, felnőtteket, testvéreket, szülőket. Hétköznapi hősöket, apákat, anyákat, nagyszülőket – mondta Vera. – Azt gondolom, hogy példát vehetnénk arról, ahogy ők elfogadják azt, amit az élet hozott – utalt a downos gyermeket nevelő családokra, miközben tekintetével azt fürkészte, kit lephetne meg a kezében lévő két lufival. – Az előbb megállt mellettem egy sérült kislány, rám nézett, majd elmosolyodott: végtelen kedvesség és szeretet áradt a lényéből...

„Itt sorstársak között vagyunk”

Az alsó szinten kézműves foglalkozásokon próbálhatták ki kreativitásukat és kézügyességüket az érdeklődők, majd a Jászság Népi Együttes invitálta hangulatos táncházra a táncos kedvű gyrekeket és szülőket. Pár méterrel odébb egy édesanyára lettem figyelmes, aki egy könyvvel, méghozzá a saját könyvével ajándékozta meg Eszenyi Enikőt.

– Korán keltünk, de megérte hajnalban indulnunk. Minden évben itt vagyunk – magyarázta mosolyogva Gyetkóné Molnár Zsuzsa, aki 28 éves fiával érkezett, egy nyírségi faluból. Krisztián büszkén feszített az édesanyja mellett, látszott rajta, hogy nagyon készült a mai napra: még ünneplőt öltött a budapesti színházlátogatás alkalmából. 

Az említett könyvben, amelynek címe Egy édesanya vallomása beteg gyermekéről, az alcíme pedig: Ide születtél, jó helyre jöttél! Zsuzsa a saját történetüket vetette papírra.

– Krisztián az első gyermekünk, Down-szindrómával született, és attól kezdve, hogy a világra jött, mindenki másképp nézett ránk. Akkoriban az orvosok is keveset tudtak erről a rendellenességről... Egy kis faluban élünk, az emberek nem tudtak mit kezdeni a fiam „másságával”, többnyire elfordultak tőlünk, vagy ha nem, akkor szánakozó pillantásokkal adták a tudtunkra, mit gondolnak. A szűkebb és a tágabb környezetünkben is számos előítélettel szembesültünk. Nehezen éltük meg azokat az éveket, ezért is döntöttem úgy, hogy megírom a könyvet – folytatta Zsuzsa, majd hozzátette, mára pozitív irányban változott az emberek hozzáállása: a lakóhelyükön, illetve a környezetükben élők sok szempontból másképp viszonyulnak hozzájuk, mint annak idején.
– Nagyon jó kezdeményezésnek tartom ezt a rendezvényt – méltatja a Világnap ötletét. – Minden tiszteletem Eszenyi Enikőé és Kisari Károlyé.
Zsuzsa szavait hallgatva egy korábbi, Enikővel készített interjúm jutott az eszembe, annak is az egyik sora: „A Nyitott színház gondolatának szellemében azt tűztük ki célul, hogy segítsünk a hátrányos helyzetű, sérült embereken, és helyt adjunk olyan rendezvényeknek, amelyek az elfogadás és a tolerancia fontosságára hívják fel a figyelmet.” – magyarázta a Vígszínház igazgatója 2010-ben.
– Jól érezzük magunkat, mert itt sorstársak között vagyunk, akik szeretnek minket, mosolyognak ránk, megölelnek bennünket – jegyezte meg Zsuzsa. – Itt tényleg fesztelenül beszélgethetünk a minket leginkább foglalkoztató problémákról, és tapasztalatot cserélhetünk. Úgy érezzük, hogy ez itt egy összetartó közösség, és mi ide tartozunk.

Programok a javából

Mindeközben a színpadon egymást váltották a színvonalasabbnál színvonalasabb produkciók: a nyíregyházi Csodacsapat Táncegyüttes után fellépett a Fölszállott a páva című tehetségkutató győztes tánccsoportja, a Jászság Népi Együttes, őket a Kaláka Együttes váltotta. Mivel a rendezvény időközben nemzetközivé nőtte ki magát, a magyar közremőködőtt mellett cseh, szlovák, lengyel Down-szindrómás fiatalok szórakoztatták táncos produkcióikkal a Vígszínház közönségét.

Népmesék birodalma, interaktív játszótér, Lego sarok, könyvvásár, hordozós és szoptatós tanácsadás Down-Shop - hogy csak néhányat említsek a világnapi kínálatából. Az emeleti társalgóban az arcfestés bizonyult az egyik népszerűbb foglalatosságnak. Nagy volt a nyüzsgés, csakúgy mint egy szinttel feljebb, ahol egy festőműhelyben találtam magam. A karzaton ugyanis kortárs festők Down-szindrómás és ép gyerekekkel ragadtak ecsetet. A közös alkotás élménye kétségtelenül önbizalmat adott a „kis művészeknek”, ráadásul az ott készült művek később kalapács alá kerülnek, az árverésből befolyt összeggel pedig a Down Egyesületet támogatják.

– Minden évben itt vagyok, részben azért is, mert a párom minden évben fest a gyerekekkel: ma délelőtt öt képet készítettek – újságolta Börcsök Enikő, aki büszkén mutatta meg Tóth József festőművész és alkalmi segédei legfrissebb alkotásait. – Számomra természetes, hogy jövök és segítek, amiben tudok – tette hozzá Börcsi, aki a társulat tagjaihoz hasonlóan ezúttal is önkentésként vett részt a rendezvényen. – Ez a nap minden gyereknek, a downosoknak és az épeknek is nagyon sokat ad. Meg nekünk, felnőtteknek is – mosolyodott el, miközben a szomszéd asztalnál önfeledten mázoló downos kislányt figyeltük. – Olyan boldogság látni, hogy milyen jó szándékú, kedves, szeretetre méltó kis emberek!

„Tőle víg az életünk”

A várva várt tombolasorsolás után a 4 for Dance tánccsoport fergeteges hangulatú showja zárta a színpadi produkciók sorát. A műsor után az emeleten sokadszorra is összefutottam Bazsiékkal: kis kedvencem több óra elteltével is láthatóan élvezte a forgatagot. Édesanyja büszkén mesélte: a kisfiú harmadik osztályba jár, és továbbra is jól veszi az akadályokat a suliban.

– Nagyon szeret kártyázni, egyre jobban játszik, időnként már csaláson kapjuk – újságolta nevetve Anita. – Nemrég kezdtük el sakkozni tanítani, és úgy tűnik, azt is élvezi. Nem erőltetünk semmit, de ha valami megtetszik neki, vagy felkelti az érdeklődését, akkor abban maximálisan támogatjuk.

Azt is megtudtam, hogy a kis srác imád fényképeket nézegetni. A márciusi Víges rendezvény előtt például mindig végignézik az előző években készült fotókat, mintegy ráhangolódásként. És ha már fénykép, akkor Anita büszkén mutatta Bazsi fotóalbumát, amelyben kisfia a felvételek mindegyikén egy-egy magyar híresség – színész, zenész, sportoló – oldalán pózol tündérien...

A búcsúzás előtti percekben Balázs a bátyjával, a 14 éves Gergővel játszott, édesapjuk pedig türelmesen várta, hogy Anitával kicsacsogjuk magunkat...

Figyeltem őket, ezt a nyilvánvaló nehézségek ellenére is boldog, összetartó családot. És mint minden találkozásunkkor, most is az első beszélgetésünk mondatai csengtek a fülemben. „Úgy gondolom, ha már ilyen szerencsés helyzetbe kerültem, hogy a fiam nem beteg, hiszen a Down-szindróma nem betegség, hanem állapot, ezzel a kis kromoszómaproblémával majdcsak megbirkózunk. Amíg Bazsi boldog kisgyerek, márpedig láthatóan az, miért panaszkodnék?” – kérdezte akkor Anita.

– Színes, pörgős, vidám életet élünk – jegyezte meg most, mintegy zárszóként. – Bazsinak remek humorérzéke van, nap mint nap ontja a poénokat, nem hagyja, hogy sokáig rosszkedvűek legyünk vagy hogy unatkozzunk. Nekünk ő jelenti a fényt a szürke hétköznapokban, tőle víg az életünk.

Szűcs Anikó