Értelmi képességek és érvényesülés

Majdnem minden Down-szindrómásra jellemző a tanulási képességeknek a kortársakhoz képest valamilyen fokú lemaradása. A legtöbb forrás 50 körüli átlag IQ-ról beszél, de ez nem sok információt ad egy-egy konkrét személyről. Egyrészt nagyon nagy a szórás: az 50-es átlagot többnyire 20-80 közötti értékek adják ki, ami praktikusan hasonló különbségeket jelenthet, mint mondjuk a 60-120 közöttieké. Másrészt a Down-szindrómásoknál az IQ mérése különösen megbízhatatlan: az úgynevezett teszt-reteszt reliabilitás nagyon alacsony, ami azt jelenti, hogy két, időben nagyon közeli IQ mérés is teljesen különböző eredményeket hozhat. Harmadrészt az IQ nem egy önmagában álló dolog, ami csak úgy, elszigetelten létezik az emberben. A Down-szindrómások praktikus és társas intelligenciája sokszor ellensúlyozni képes az értelmi lemaradásból fakadó hátrányokat, vagyis az életben jobban megállják a helyüket, mint amit pusztán az IQ alapján várnánk. Ráadásul az IQ-t épp a Down-szindrómásoknál könnyű alábecsülni, mert a nyelvi produkciójuk általában gyengébb, mint egyébként az értelmi teljesítményük. A nem beszélő vagy keveset beszélő gyerekekről gyakran - és tévesen - azt gondolják, hogy nem is értik, amit mondanak nekik. Végül azt is hozzá kell tennünk, hogy az adottságoknak és a családi-intézményi környezet hatásainak az a kulturális keret szab határt, amelyben a Down-szindrómásoktól hagyományosan alacsony intellektuális teljesítményt várnak el.

Az utóbbi néhány évtizedben azonban nem csak a Down-szindrómásokkal szembeni bánásmód és az elvárások változtak, de azzal kapcsolatban is folyamatosan bővülnek az elérhető ismeretek, hogy milyen hatékony módszerekkel segíthetjük, hogy sikeresebbek legyenek a tanulásban, a munkában és általában véve a beilleszkedésben. Sajnos "egyetlen igaz" módszer nincs, de vannak jó módszerek, amelyek közül a gyerek és a környezet igényeinek megfelelően választhatunk - ezekkel az "Oktatás" fejezetben foglalkozunk. Ugyanakkor arra is érdemes gondolni, hogy az intellektuális teljesítményt - és ennek különbségeit - hajlamosak vagyunk túlértékelni. Amikor azt feltételezzük, hogy az ember értelmi szintje meghatározza, mennyire értelmes az élete, azzal lebecsüljük az olyan értékeinket, mint az együttérzés, a segítőkészség, a jóindulat, a kitartás, a hűség vagy a vidámság. Azt gondolhatnánk, hogy az IQ bizonyos szintje szükséges ahhoz, hogy az emberek a társadalomba be tudjanak illeszkedni, pedig ehhez elsősorban az szükséges, hogy a társadalom befogadja őket. Ha az alacsonyan teljesítőket kizárjuk az integrációból, épp attól fosztjuk meg őket, ami a teljesítményüket növelhetné.

Sok Down-szindrómás nagyon keményen megdolgozik azért, hogy a nehézségei ellenére is megállja a helyét egy nem rá szabott világban. Tudják, hogy nehezebben tanulnak, ezért még többet tanulnak. Táncosok, színészek, kereskedők, vendéglátók, pedagógiai asszisztensek, zenészek, sportolók, modellek, kertészek, fotósok lesznek, jogosítványt szereznek, főiskolát végeznek, önálló lakásba költöznek. Sokan vannak olyanok is, akik ennél sokkal kevesebbet tudnak felmutatni azokból a dolgokból, amelyeket általában a sikeres élethez kötünk: Van, akinek az a sikere, hogy megtanul kommunikálni vagy közlekedni, hogy kordában tud tartani egy rossz szokást vagy nem igényel állandó felügyeletet. Ezek mögött ugyanolyan erőfeszítés állhat, mint a fekete öv megszerzése vagy egy sorozatszerep mögött, és szabad örülni az ilyen sikereknek is. Az egyik ajándéka annak, ha valaki DS gyereket nevel, hogy megtanulja: az igazán értékes dolgok nem a kirakatban vannak.

kép innen