Társas készségek és érzelmek

A DS sztereotípiának része a barátságos és közvetlen viselkedés elvárása is. Valóban sokat tanulhatunk a Down-szindrómásoktól a feltétel nélküli szeretetről, a megbocsátásról, a kedvességről, de ez nem jelenti azt, hogy ők sosem morcosak, sosem barátságtalanok és sosem bántanak senkit. A Down-szindrómásoknak is megvan a maguk sajátos személyisége, mindegyiküknek másmilyen - és rájuk is hat a környezetük, az élményeik. Nekik is rosszul esik a mellőzés, a kirekesztés vagy a csúfolódás. Még ha a szavakat esetleg nem is értik mindig maradéktalanul (bár általában jóval többet értenek, mint azt gondolják róluk), a metakommunikációból még akkor is világos számukra, ha valaki ellenséges, türelmetlen velük vagy elfogadja őket és bízik bennük.

Az is téves következtetés, hogy ha szeretik a társaságot, biztosan maguktól tudják azt is, hogyan szokás társaságban viselkedni. A DS gyerekeknek is meg kell tanulniuk, hogyan lehet a közös játékokba bekapcsolódni, kivárni a sorukat, segítséget kérni és segítséget nyújtani, hogyan lehet a konfliktusokat rendezni stb. Mivel a társas érintkezés erősen épít a nyelvhasználatra, a nyelvi lemaradás miatt a társas készségek elsajátítását is több türelemmel kell segítenünk.

A barátságos viselkedés mellett egy másik jellemző "pozitív" túláltalánosítás, hogy a Down-szindrómások mindig nevetnek és/vagy mindig boldogok. Ez a sztereotípia csak látszólag kedvező, valójában kifejezetten veszélyes. Odáig vezethet, hogy azért tagadnak meg tőlük egészen alapvető dolgokat, mert "nekik úgysem számít, hiszen mindig jó kedvük van". Valójában a Down-szindrómások is átélik az érzelmeknek ugyanazt a széles skáláját, mint mások, és ezeket az érzéseket náluk is ugyanúgy tiszteletben is kell tartani. Amiben másak lehetnek, az leginkább azzal kapcsolatos, ahogyan az átélt érzelmeket kezelik és kifejezik, hiszen ezt az intellektuális és a társas készségek is befolyásolják. A magasabb szintű társas készségekkel rendelkező Down-szindrómás gyerek pl. nem ugrik bármelyik szimpatikus idegen nyakába, mert különbséget tud tenni a szociális távolságok között és ismeri az ezekhez kapcsolódó szabályokat. Sok függ attól is, hogy a környezet hogyan viszonyul az érzelemkifejezésekhez, elvárja-e a DS gyerektől, hogy ebben a korának megfelelően viselkedjen vagy azt gondolják, hogy a Down-szindrómásoknak van egy univerzálisan jellemző karaktere, amelyhez hozzátartozik az érzelmek lényegében kontrollálatlan kifejezése. Szerencsés esetben mindkét fél tanulhat a másiktól: a mindannyiunkat körülvevő, elidegenedett és személytelen világot felpuhíthatják a kedves simogatások, a felhőtlen mosolyok és elgondolkodhatunk rajta, hogy tényleg, miért is ne szeressük egymást, ha azt is lehet.


Az emberek nem csak ételre éheznek, hanem az őszinte kedvességre is. A Down-szindrómás Tim Harris vendéglője a világ legbarátságosabb éttermeként hirdeti magát és kínálatukban a reggeli és az ebéd mellett feltüntetik az ölelést is.