Magatartásproblémák: önstimuláló viselkedés
A különböző eredetű fejlődési lemaradásoknál, köztük Down-szindrómánál is előfordul az önstimuláció, azaz olyan "idegesítő szokások" megjelenése, mint a felsőtest hintáztatása, nyelvcsattogtatás, fogcsikorgatás, a kéz szopogatása, haj csavargatása/tépkedése, a fej ütögetése, furcsa hangok hallatása, tárgyak rázogatása, dobálása, szopogatása stb. Nagy részük nem hordoz ugyan közvetlen veszélyt a gyerekre (ez a gyakoriságtól és az intenzitástól is függ), de még ilyen esetekben is útjába állhat annak, hogy a gyerek sikeresen illeszkedjen a közösségbe vagy hogy figyelni tudjon a környezetére és tanuljon.
Az ilyen viselkedéseknél is át lehet gondolni, hogy milyen helyzetekben jelennek meg gyakrabban és milyen - a gyerek számára jutalmazó - következményekkel járhatnak. Ha stressz vagy unalom hatására gyakoribbá válnak, nyilvánvalóan érdemes a feszültség csökkentésében vagy éppen az érdeklődés felkeltésében segítenünk. Ha a figyelmünk megszerzése a cél, akkor figyeljünk a gyerekre jobban, amikor nem végzi és hagyjuk figyelmen kívül, amikor végzi a kerülendő cselekvést. (Az előzmények és a következmények megfigyeléséről itt olvashatunk még.) Az önstimulálásnak azonban nagyon gyakran nincs semmi külső jutalma: épp azért végzik a gyerekek, mert ez önmagában hordozza a jutalmát: pl. megnyugtatja, leköti őket, vagy eltereli a figyelmüket valami zavaró dologról.
Mint minden magatartásproblémánál, itt is érdemes korán beavatkozni, amikor a szokás még nem szilárdult meg annyira. Amikor a gyerek a nem kívánt cselekvést végzi, finoman akadályozzuk meg és ajánljunk helyette valami olyan viselkedést, ami az adott helyzethez illik. Egy példában egy egy éves Down-szindrómás gyerek gyakran előre-hátra ringatózott, amit következetesen megállítottak (a vállára tették a kezünket, míg abba nem hagyta a ringatózást) és helyette tapsolni, puszit dobni, labdát elkapni tanították. Egy szintén Down-szindrómás kislány a haját csavargatta és tépkedte. Ez gyakrabban fordult elő vele, amikor a keze nem volt elfoglalva, pl. mesehallgatás vagy utazás közben, ezért a szülei ilyen helyzetekben már előre a kezébe adtak valami hasonló tapintású tárgyat (pl. hajasbabát, nagy, puha, ecsetet, pamacsot vagy szőrös plüssjátékot). A helyettesítő viselkedés megtanítása azért is fontos, mert megesik, hogy ha egy zavaró, önstimuláló cselekvésről leszoktatjuk a gyereket, akkor egy másikat talál ki magának és a folyamat kezdődik elölről.
Egy intenzív, de hatásos módszer a nem kívánt viselkedés elhagyásának megerősítésére irányul és olyan esetekben alkalmazható, amikor az önstimulációnak nincs külső célja. Egy tanulmányban arról számolnak be, hogy Down-szindrómás gyereknél alkalmazták sikerrel, akik mind valamilyen orális önstimuláló viselkedést ismételgettek (azaz a szájukat ingerelték valamilyen formában, pl. tárgyakat vettek a szájukba, nyelvükkel csattogtak, ajkukat nyalogatták) és az ismétlődő cselekvéssel nem a figyelmet akarták magukra vonni. Kezdetben a gyerekek fél percenként kaptak megerősítést, ha nem végezték a cselekvést, majd az időt gyorsan megemelték 1, 3, 5 és végül 10 percre - egészen addig, míg a nem kívánt viselkedés megszűnt vagy olyan ritkává vált, hogy az már nem volt zavaró. Egy ilyen intervenció részletes leírását olvashatjuk ebben az esettanulmányban: