Szóképtanulás magyar Down-szindrómás óvodásoknál 3.: A vizsgálat további eredményei

A vizsgálat során a tanításhoz használt anyagok minden szempontból beváltak. A feladatok egyszerűek és jól variálhatóak voltak, a képanyagot a gyerekek láthatóan egyértelműnek, vonzónak és jutalmazó értékűnek találták. Az anyag sikerének egyik összetevője minden bizonnyal a személyre szabottsága volt: a gyerekek nagyon motiválónak találták a saját és családtagjaik fényképével való játékokat és nevük megtanulását. Bár több szülő volt "lámpalázas" a gondolattól, hogy a gyerekének szóképfelismerést tanítson, mégis mindannyian sikerrel megoldották a szokatlan feladatot, amit az is mutat, hogy a kizárólag otthon tanuló és a velem is gyakorló gyerekek teljesítményében csoportszinten nem volt különbség.

A szülők szabadon megfogalmazott pozitív tapasztalatai mind ahhoz kapcsolódtak, hogy a gyerekek érdeklődőek és aktívak voltak, örültek a játékoknak és meg tudták oldani a feladatokat. A befektetett munkát kifizetődőnek is látták, úgy érezték, hogy a gyerekek ügyesedtek, többre képesek és jobban teljesítenek. Több pozitív változásról számoltak be azok, akiknek a gyerekei az utóvizsgálat mérései szerint is többet tanultak, tehát a szülők valószínűleg többé-kevésbé reálisan mérték fel a változásokat. Egy új, intenzív terápiát kezdő gyerek kivétellel mindannyian úgy nyilatkoztak, hogy a szóképtanulást folytatni szeretnék.

Váratlan eredmények is jelentkeztek: A gyerekek meglepően sikeresen párosították a tanult szavak kezdőhangjait és kezdőbetűit, holott az instrukciónak ez nem volt központi eleme (nem betűnként tanulták a szavakat, hanem "egyben"). A vizsgálat előtt azonban méréssel nem győződtem meg róla, hogy helyes a szülők azon benyomása, hogy a gyerekek nem ismerik a betűket, így azt nem tudjuk, hogy a magas betűfelismerési arány (a feladat megoldásával egyáltalán nem próbálkozó két gyerek 0 pontos teljesítményével együtt 35%, nélkülük 45%) mennyiben volt a szóképfelismerés-tanulás következménye. Bárminek is köszönhető, maga a betűismeret ténye azonban azt is felveti, hogy a betűk és hangok ismeretére már ilyen korban is lehet támaszkodni a Down-szindrómás gyerekeknél, illetve hogy azt kezdettől fejleszteni érdemes. Valószínűsíthető az is, hogy ez alapján a magyar DS óvodásoknak nincs szüksége arra az 50-100 szavas, szóképként felismert szókincs kialakulására, amelyet az angol nyelvterületen dolgozó szerzők a betű-hang megfeleltetések tanulása előtt szükségesnek látnak. Feltételezhetően vannak a magyar Down-szindrómások között olyanok, akik a fentinél sokkal kevesebb szó felismerése után is képesek áttérni a szavak betűző kiolvasására. A szóképolvasás számukra csak a kezdő lökést adja meg azzal, hogy az olvasás felé vezető utat rögtön értelmes egységekkel kezdik, személyre szabott kontextusban, a motivációt minden eszközzel alátámasztva. A betűket egyenként megtanulni és összeolvasásuk rutinját megszerezni nehéz és fáradságos lehet, különösen ha ezt a rövid távú memória hiányosságai, a fonológiai tudatosság fejlődésének lemaradása és korábbi kudarcélmények is nehezítik. Ezeket a nehézségeket némileg ellensúlyozhatja, ha belekóstolnak abba az állapotba, ahova eljutni igyekeznek: szavakat, mondatokat, történeteket tudnak felidézni a szavak vizuális képe alapján. Könnyebb lehet, ha nem a betűk szintjén kezdik a szintézist, hanem szavakat kombinálnak és nem elhanyagolható körülmény, hogy közben sok sikerélményben van részük.

Szintén váratlan eredménynek tekinthető két gyerek egyéni, tanulási motivációjának illetve nyelvi teljesítményének rendkívüli változása.