Tanár vagy szülő?

A Tudástárban sok olyan anyag jelenik meg, amelyek meg kívánják könnyíteni, hogy a szülők otthon különböző dolgokra tanítsák a gyerekeiket. De jó ötlet-e, ha a szülő tanít? Vélemény.

Mivel a mi gyerekeinkről általában nagyon korán kiderül, hogy hátrányban lesznek, csecsemőkoruktól sok formális tanításban, fejlesztésben részesülnek. Erre szükségük is van, de nem mindig könnyű egyensúlyba hozni a fejlődési célokat és azt a szempontot, hogy nekik is csak egy csecsemőkoruk, egy gyerekkoruk van. Gyereknek, szülőnek egyaránt “kijár”, hogy ezeket a korszakokat kiélvezzük, ne csak keresztülhajszoljuk magunkat rajtuk. A legnagyobb igyekezet mellett is (hiszen egyszerre igyekszünk azon, hogy adjunk meg minden lehetőséget és hogy ne vigyük túlzásba az irányítást) gyakran előfordul, hogy a gyerekeink egészen kicsi koruktól megtanulják azt is, hogyan lehet a feladathelyzetekből kilépni: bohóckodni vagy "rendetlenkedni" kezdenek, elmásznak/elszaladnak stb. (Erre a problémára itt olvashatunk megoldásokat.)

A feladatokból rendszerint a szülőnek is kijut (és néha neki is elege van). Nem csak az a nehéz, hogy a gyakorlatokat a napi tevékenységek közé illesszük és elérjük, hogy a gyerek végre is hajtsa azokat, hanem általában még annak a terhe is ránk nehezedik, hogy nem tudjuk biztosan, mi az, amire tényleg szüksége van, mi az, amit csak rutinból javasoltak neki, vagy mi az, ami esetleg általában hasznos, de pont a mi gyerekünk nem profitál belőle. És azt sem tudjuk, mennyi az elég: ha naponta négyszer kell tornáztatni a csecsemőt, de a harmadiknál már sírva fakad, akkor azzal ártunk-e, ha nem csináljuk meg a négyet vagy azzal, ha megcsináljuk a harmadikat is?

Az én megoldásom erre a helyzetre elsőre indirektnek tűnik. Bár igyekszem utánajárni lényegében mindennek, amire szükségünk van, és hajlandó vagyok megtanulni sok mindent, hogy informáltabb döntéseket tudjak hozni, de nyilvánvaló, hogy nem tudom a gyógypedagógia, a pszichológia, az orvostudomány vagy más érintett területek minden ágát-bogát kitanulni, nem tudok mindennek a szakemberévé válni. Egy valaminek a “kitanulására” van reális esélyem: megtanulhatom a saját gyerekemet megismerni, megérteni, megérezni. Ebben az iskolában is az alapozó évek a legfontosabbak, és utólag nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy időben megismerhettem az ösztöneimet megerősítő kötődő nevelést és a csecsemőkori segített szobatisztaságot, ami – a sok testkontaktussal és az igény szerinti, több éves szoptatással együtt - a szavak nélküli és az intuitív kommunikáció egyedülálló útját nyitotta meg előttünk, közben pedig alapot adott annak a bizalmi szövetnek, amiben az egymás iránti és az önmagunkba vetett bizalom szálai egymást erősítve fonódhattak össze.

Az olyan döntések, hogy meddig terhelhető egy olyan gyerek, akinek sok területen kell támogatni a fejlődését, nem maradnak el a csecsemőkorral. Ezekben a döntésekben óvodás vagy iskolás korban sem lehet minden érintett szakterület kompetenciájával rendelkezni. Azt azonban tudhatjuk, hogy a mi gyerekünk akkor sem bír többet, ha nem lesz tökéletesen tiszta a kiejtése, nem lesz teljesen összehangolt a mozgása vagy nem tanul meg “valami nagyon fontosat” – sőt, ha még egy dolgot beszuszakolnánk az életébe, csak annyit érnénk el, hogy az eddig eldöcögő területekre se maradna energiája és ott is behúzná a féket, ahol eddig akart haladni.

Annak, hogy a szülő lehet jó tanára a gyerekének, éppen az az alapja, hogy neki van a legjobb esélye egy igazán bizalomteli és odafigyelő légkört teremtve alaposan kiismerni a gyerekét, beleértve a finom változások érzékelését is. Közben nem csak a korlátokat láthatjuk közelről, hanem az előrelépés lehetőségeit is: nekünk van legtöbb esélyünk meglátni, hogy mivel lehet a gyerekünk érdeklődését felkelteni és hogy mikor van abban az állapotban, amikor érdemes felkelteni - vagy követni - az érdeklődését. (Természetesen egy figyelmes és nyitott pedagógus jobban ismerhet egy gyereket, mint egy nem igazán odafigyelő, elsősorban magából kiinduló szülő. Csak a helyzet előnye van nálunk, azt ki is kell használni.)

Amikor azon gondolkozunk, hogy jó ötlet-e, ha mi tanítjuk a saját gyerekeinket, érdemes lehet még egy szempontot figyelembe venni. Az az ötlet, hogy egy képzett és gyakorlott pedagógus munkáját végezzük otthon, “a semmiből”, legtöbbünk számára kb. olyan idegen, mint ha az lenne a kérdés, hogy kivesszük-e mi magunk a gyerekünk manduláját vagy inkább szakemberre bízzuk a dolgot. Az emberiség múltjának döntő többségében azonban a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy a szülők átadták a tudásukat a gyerekeiknek. Nem kellett külön szakember csak ahhoz, hogy tanítsa a dolgokat, hanem mindenki meg tudta tanítani, amihez értett. Az átadandó tudás természete persze rengeteget változott, és egy percig sem akarom azt állítani, hogy a pedagógia szemfényvesztés vagy hogy a tanítás ne lenne olyan szakma, amit ki kellene tanulni. A jó pedagógus olyanokat tud, amiket a szülő, csak attól, hogy ismeri a gyerekét, még nem tud automatikusan - ráadásul a tanár ezt a tudást nem csak egy gyereknél tudja használni. A tanulás azonban ma sem úgy működik, hogy hat éves kortól, ősztől nyárig, 8 és 16 óra között be van kapcsolva, egyébként meg nincs. A legtöbb gyerek mindenképpen tanul a környezetéből, akár akarjuk, akár nem. Még a tanulási nehézségekkel küzdő Down-szindrómások többsége is szívesen utánoz - legfeljebb nem azt utánozza, amit szeretnénk.

Az én benyomásom az, hogy ha egy szülő maga is képes arra, hogy folyamatosan dolgozzon saját nyitottsága és folyamatos fejlődése fenntartásán, ha oda tud figyelni a gyereke és a saját korlátaira is, ha hajlandó rendszeresen felülvizsgálni, amit magáról, a gyerekéről és a tanulásról gondol, akkor jó esélye van arra, hogy ezeket a természetesen adódó tanulási helyzeteket ki tudja használni és ne csak a gyerekét “tanulja ki”, hanem a gyereke tanítását is. Amiben és amennyire erre szükségük és alkalmuk van.