Értelmi fejlesztés csecsemőkorban

A mi kultúránkban, ahol nagyra tartjuk az intellektuális teljesítményt, a szülők sok áldozatra hajlandóak azért, hogy gyerekeikből az értelmi képességeik maximumát hozzák ki - abban a reményben, hogy így sikeresebb felnőtt életet élhetnek majd. Millióféle "fejlesztő játék" kapható - a többi nyilván csak arra jó, hogy a kölök bután elüsse velük az időt -, egy szobát meg lehet tölteni a foglalkoztató és fejlesztő kiadványokkal, és vannak csodamódszerek, amelyekkel már csecsemőkortól taníthatjuk gyermekeinket a csillagászat vagy az anatómia csínja-bínjára is.

Különösen kiszolgálatottak vagyunk a babaokosító ipar mohóságának mi, értelmi sérült gyereket nevelő szülők. Kisebb-nagyobb csodákat várva ráharapunk a csalikra, hiszen számunkra nem az a kérdés, hogy a gyerekünk kiemelkedik-e az átlagból, hanem hogy felemelkedhet-e az átlag közelébe. Mi nem azért küzdünk, hogy a mi gyerekünk legyen a "leg", hanem azért, hogy eleget tudjon mutatni ahhoz, hogy befogadják. Ha valakinek, nekünk aztán fontos kérdés, hogy mi az, ami igazán fejleszti az értelmi képességeket.

Darcia Narvaez pszichológia professzor azoknak a szülőknek ad három jó tanácsot, akik a tudományosság és az idő próbáját is kiálló módszerekkel szeretnék segíteni gyerekük fejlődését - intellektuálisan is.

Az első tanács érdekesen felel arra a kérdésre, hogy mindig fel kell-e venni a csecsemőt, ha sír. Narvaez professzor szerint nem felvenni kell, hanem lehetőleg le sem kell tenni. Az idegrendszer korai fejlődését ugyanis leginkább az érintés stimulálja. Ha a csecsemő nem részesül testkontaktusban, "túlélő módba" vált és nem a növekedésre használja az energiáit. A második tanácsa, hogy az okosítani kívánt babát szoptassuk. A tápszer sok szempontból alacsonyabbrendű táplálék, de konkrétan az idegrendszerben dolgozó ingerületátvivő anyagok fejlődésére és az immunrendszerre is hátrányosan hat. Harmadszor azt javasolja, hogy biztosítsuk a nyugalmát - magyarán: ne hagyjuk sírni. A szükségleteiről gondoskodjunk, amint azoknak jelét adja, ne várjuk meg, hogy sírni kezdjen. A stressz a neuronokat is gyilkolja és a gliasejtek osztódását is gátolja. A három jótanács hasznát és érvényességét nem csak a modern kutatások támasztják alá, hanem az is, hogy őseink évmilliók óta (a keskenyorrú majmok megjelenésétől) így gondozzák utódaikat, hogy azok a lehető legjobban fejlődjenek, minden szempontból.

Sokszor mégis nehéz elhinni, hogy többet ér a babusgatás, mint a csodamódszerek, amikért olyan sok pénzt kifizetünk ("a semmiért csak nem kérnének ennyit"). Nehéz elhinni, hogy a bőrérzetek, a mozgás, a szoptatás és a válaszkész gondoskodás valahogyan egy olyan területre hatnak, aminek a megnyilvánulását inkább a matematikához, az olvasáshoz vagy a logikai feladatok megoldásához kötjük. Sokkal könnyebb elhinni, hogy az okossághoz a betűk és a számok vezetnek, mint hogy az egyensúlyérzék fejlődése, az érzelmi biztonság vagy a szabad játék alapozza meg az értelmi fejlődést. Nem látszik, hogy értelmi fejlesztés folyik, amikor az anyuka a hátán viszi vagy az apuka a levegőbe dobálja a gyerekét. Pedig de.

Talán azt is nehéz elhinni, hogy nem a magabiztos, megélhetési megmondók tudják, hogy mi kell a babának ahhoz, hogy "szintet ugorjon" (most nem az igazi szakemberekről beszélek - ők nem csodát ígérnek). Van, amikor a szüleik, a családjuk tudja legjobban, mit kell tenni - akinek esetleg semmi "ilyen irányú képzettsége" nincs, csak az ösztöneik, az érzéseik és az egyedi kötelékük a babával. Pedig a jó hír éppen ez: egy babának - egy DS babának is - éppen az tesz a legjobbat, amit egy jó család az ösztönei szerint is legszívesebben ad neki: az ölelés, a babusgatás, a gondoskodó szeretet.