Hogyan kezelhetünk egy nehezen kezelhető gyereket?

Mit lehet tenni?

Akinek nincs nehezen kezelhető gyereke, gyakran azt gondolja, hogy a másét is csak meg kellene nevelni: "az enyém egyszer próbálkozott hisztivel". Akinek van - és éppen akcióban van -, annak pedig nem csak a helyzettel kell megküzdenie, hanem sokszor a megvető tekintetekkel és a lenézéssel is, hogy milyen elfuserált szülő ő, aki éppen most is hogy elfuserálja a gyerekét.

Az olyan elvileg egyszerű dolgok, mint hogy gyakran (mindig) szoptatjuk és állandóan testközelben tartjuk őket - amikkel a babák többsége boldogan átúszik a csecsemőkoron - náluk semmi azonnal látható eredményt nem hoznak. Elutasítják a szopást, ambivalensen viszonyulnak a testkontaktushoz, úgy tűnik, semmi sem jó nekik.

Ilyenkor abból lehet erőt meríteni, hogy ha nem is tudom megnyugtatni, azt megmutatom neki, hogy minden bajában mellette vagyok. Ha semmi sem segít rajta, akkor sem adom fel. Lehet, hogy nem találom meg a csodaszert, ami elfújja a baját (lehet, hogy nincs ilyen csodaszer), de legalább nem tetézem a szenvedését azzal, hogy magára hagyom. Csak azért, mert én nem értem, hogy mi a baja, vagy nem tudok rajta segíteni, még nem kell azt hinnem, hogy az a baj nem komoly, nem számít. Nem kell ahhoz mindig értenem őt, hogy mindig meleg gondoskodással vegyem körül.

Csecsemőkor után hasznos lehet, ha nem feledkezünk meg arról, hogy ami kívülről hisztinek látszik, az valójában kétségbeesett segítségkérés: a gyereket olyan erejű érzelmek árasztják el, amelyeknek a kezelésére még képtelen. Segíthet neki, ha tudatosítjuk benne, mi történik ("Dühös vagy, mert nem sikerült." "Csalódott vagy, hogy nem kaptad meg.") és segítünk neki kizökkenni a helyzetből a figyelme elterelésével (láthattuk, hogy ez nem mindenkinél egyszerű, ki kell tapasztalni, mi használ jobban: lehet, hogy néha pl. egy kis közös mozgás hatásosabb, mint egy szép könyv felajánlása).

Természetesen, ahogy nő a baba és kisded majd kisgyerek lesz, ugyanúgy lehet és kell arra törekedni, hogy egyre többet bírjon (várakozásból, kudarcból, elutasításból), csak sokkal óvatosabban, mint egy rugalmasabb, a dolgokat nagyobb spektrumban befogadni képes gyerek esetében. Csak azért, hogy "tanulja a rendet", fölösleges stresszelni, épp elég a hétköznapi frusztrációkhoz hozzászoktatni. Egy normál családban, ahol testvérek vannak, házimunka van, dolgozó szülők vannak, eleve nem kevés korlátot kell egy gyereknek megtapasztalni.

Az erőfeszítések koronája

A nehezen kezelhető, sírós babákkal sokszor épp azért olyan nehéz, mert nem mutatják jelét annak, hogy jól esne nekik az ölelés, a ringatás, a szoptatás és az érzékeny gondoskodás többi megnyilvánulása. Úgy tűnik, mintha semmi nem hatna rájuk és a szülő teljesen tehetetlennek érzi magát. Valójában azonban éppen ők azok, akikre hosszú távon legnagyobb hatással van a szülői viselkedés: a legjobban reagálnak a meleg gondoskodásra és a legjobban szenvednek ennek hiányától.

Például első osztályban azoknál az egykor nehezen kezelhető csecsemőknél találták a legkevesebb magatartásproblémát és legjobb társas készségeket, akik az első években érzékeny, válaszkész gondozásban részesültek. A hasonlóan problémás csecsemőkből lettek a legrendetlenebb iskolások is - ha nem a szükségleteikre reagálva gondozták őket. A kevésbé nehéz természetű csecsemőknél nem volt ilyen nagy a különbség a nevelési stílusok hatásában.

Hasonlót tapasztaltak, amikor azt vizsgálták, hogyan hat a 15 hónaposan átélt apai viselkedés arra, hogy három évesen csalnak-e a gyerekek, ha azt hiszik, nem látja senki. A félősebb, negatívabb hangulati beállítottságú gyerekekre erősebben hatott a nevelés: hatalmaskodó, durva bánásmód után jobban csaltak, érzékeny és támogató nevelés után szabálykövetőbbek voltak.

A nehezen kezelhető gyerekek szülei igazán embertpróbáló feladatot kaptak, de a jutalmuk sem marad el. Érdemes a plusz energiát rájuk áldozni, mert nekik van rá a legnagyobb szükségük és ők hálálják meg legjobban - hosszú távon. Addig meg fél lábon is kibírjuk :)

kép innen