Magatartásproblémák Down-szindrómásoknál
A fogyatékos gyerekekkel gyakran könnyebb együtt élni, mint a társadalommal, amelyben nincs számukra méltó hely. Ami mégis konkrétan a gyerekekkel kapcsolatban nehéz, az általában az, ha magatartásproblémáik vannak. A Down-szindrómások körében ezek ritkábbak, mint másfajta, értelmi sérüléssel járó állapotok esetén, mégis gyakoribbak, mint a tipikus fejlődésű gyerekeknél.
Minden gyerek magatartásával lehet időnként kisebb-nagyobb gond: van, aki "hisztizik" vagy agresszív a társaival, van, aki öncélú tevékenységekben merül el (pl. a ventilátor forgó lapátjait figyeli), van, aki nem fogad szót, eldobálja a játékokat, stb. Magatartásproblémának ezeket akkor tartjuk, ha akadályozzák a társas kapcsolatokat, elszigetelődéséhez vezetnek, sérülést okoznak a gyereknek vagy a környezetének, vagy ha megakadályozzák az új készségek elsajátítását.
A nyugati társadalmakban a társadalmi integrációnak sokkal magasabb fokán élnek a Down-szindrómások és általában a fogyatékosok is, mint nálunk, de még egy ilyen környezetben sem mindegy, hogy maga a Down-szindrómás személy mennyire képes hasznosítani a lehetőségeket. Mivel a magatartásproblémák egyaránt növelik a családok által átélt stressz szintjét és szűkítik a gyerekek tanulási, szórakozási és társas lehetőségeit is, különösen fontos, hogy ne maradjanak kezeletlenül vagy ne intézzük el annyival, hogy ez a Down-szindrómával jár és el kell fogadni.
A Down-szindrómások viselkedésében a sokszínűség mellett is megfigyelhető néhány gyakrabban előforduló vonás. Némelyik tanulmány a társas viselkedés erősségeit tárta fel, mások nehézségeket találtak a kommunikáció, a memória vagy a gondolkodási képességek (pl. problémamegoldás) terén. A Down-szindrómásokkal kapcsolatban talán a leggyakrabban emlegetett probléma a "makacsság". Sokszor előfordulnak figyelemmel kapcsolatos problémák, engedetlenség, kényszercselekvések (tárgyak bizonyos elrendezése vagy ismétlődő cselekvések) és "magában beszélés". A szorongással, depresszióval, visszahúzódással kapcsolatos tünetek többnyire az életkorral rosszabbodnak. Szakemberek (pl. Feeley és Jones) szerint a Down-szindrómásoknál a magatartásproblémákat már egészen korán megelőzheti néhány speciális viselkedési forma, pl. hogy igyekeznek a feladathelyzetekből kilépni, hogy kommunikációs nehézségeik vannak, sőt ilyen lehet még a társas kapcsolatokra való erősebb igényük is.
A feladatkerülés már az első életévben megfigyelhető: a Down-szindrómás babák sokszor a készségek fejlődését zavaró módon szállnak ki a helyzetekből, elsősorban a tanulási helyzetekből. Kisded korban ez gyakran bohóckodásban jelenik meg és végigkíséri az egész gyermek- és kamaszkort, fontos tanulási lehetőségektől fosztva meg az illetőt.
A kommunikációs nehézségek a legtöbb Down-szindrómás gyereket jellemzik, akik elsősorban a beszédprodukció területén mutatnak lemaradást. Tipikus fejlődésű gyerekeknél az első életévben kezdenek megjelenni a kérés egyszerűbb formái, a Down-szindrómásoknál azonban csak később. A beszédfejlődés későbbi fokán a nehéz érthetőség akadályozhatja, hogy a tágabb környezettel hatékonyan kommunikáljanak. A kommunikációs nehézségek nem csak a társas érintkezésben okoznak zavart, de ha a gyerek nem tudja megfelelően kifejezni a kéréseit vagy az érzéseit, a viselkedésével is gond lehet.
A Down-szindrómás gyerekek általában szívesen vesznek részt társas interakcióban. Ha azonban ennek megvalósításához hiányoznak a megfelelő készségek, a társas motivációjú viselkedésproblémák száma növekedhet (pl. azért dobja le az ételt, hogy az anyja odamenjen hozzá és ő etesse, vele foglalkozzon.) Rontja a helyzetet, hogy a DS gyerekek nem mindig tudják helyesen megítélni mások érzelmi állapotát, így jutalomként élhetnek meg bármilyen reakciót, amelynek ők vannak középpontjában: nem csak a mosolyt, a dicséretet, de a szidást, szemöldökráncolást is.
Mindezekhez hozzáadódik, hogy a Down-szindrómásoknál gyakoribbak a betegségek és az alvásproblémák, amelyek önmagukban is növelhetik a viselkedési problémák gyakoriságát. Szerencsére léteznek már olyan kipróbált és mérhető eredményeket felmutató módszerek, amelyekkel ezek egy része kezelhető vagy súlyosságuk csökkenthető. Ha a beavatkozás korai életkorban elkezdődik, megakadályozható, hogy komolyabb viselkedészavarok alakuljanak ki. Ebben a fejezetben - elsősorban Kathleen Feeley és Emily Jones (itt, itt és itt megjelent) írásaira alapozva - először néhány alapelvet ismertetünk, majd esettanulmányokon keresztül mutatjuk be az alkalmazásukat.
kép innen