Nehezen kezelhető gyerekek

Honnan lehet felismerni a nehezen kezelhető gyereket?

Ha felmerül benned ez a kérdés, akkor neked nem ilyen van, és csak az tudja igazán, mennyire nem, akinek meg igen. Sokszor csak akkor jössz rá, hogy a te gyereked milyen könnyen kezelhető volt, amikor megszületik a következő, aki tényleg nehezen kezelhető. A tapasztalatlan szülő (és először mind azok vagyunk) hajlamos komoly problémának látni a normális viselkedést is, de vannak gyerekek, akikkel valóban sokkal nehezebb boldogulni, mint a többiekkel.

Minden kisbaba sír időnként és olyankor sír valameddig. Vannak azonban olyan kisbabák, akik nagyon sokat sírnak, nagyon hangosan és nagyon sokáig, szinte lehetetlen őket megnyugtatni, inkább csak elfáradnak. Nehezen alszanak el, könnyen felébrednek és olyankor nyűgösek. A szülők számára örökkévalóságnak tűnő napokon és éjjeleken (!) át gyakorlatilag csak sírnak és sírnak. Orvosi értelemben a sírás akkor számít "soknak", ha egy baba legalább 3 órán át sír hetente legalább 3 nap, és ez az állapot legalább 3 hétig fennáll. A hétköznapokban azonban, különösen egy érzékenyen és válaszkészen gondozó szülő számára, ennek a töredéke is elviselhetetlenül sok lehet. A sírás direkt úgy is van kitalálva, hogy ne bírjuk elviselni; így tudja betölteni a funkcióját, hogy a gondozót cselekvésre késztesse.

Az ilyen csecsemők megkapják a "hasfájós" címkét, a szülők pedig a reményt, hogy néhány héten belül javul a helyzet. Az esti sírások tényleg el is múlnak, de a nehezen kezelhető babák temperamentuma nem változik meg néhány hét alatt. Ha nagyobbak lesznek, akkor is könnyebben és jobban kiborulnak, mint a többiek. Amikor más gyerek lelkesen építi újra a leboruló kockatornyot harmadjára is, ők már az egészet széthajigálták a dühtől, hogy elsőre nem sikerült. És legalább két hétig rá se néznek a kockákra. Számukra elég negyed óra csúszás az ebéddel, hogy fél órán át üvöltve fetrengjenek a földön. És utána nem esznek.

De miért csinálják ezt?

A csecsemők nem akarják manipulálni a szüleiket és nem azért sírnak, hogy felbosszantsák vagy irányítsák a környezetüket. Bármennyire kellemetlen is, a sírás értelmes dolog, valójában az egyetlen értelmes dolog, amit a csecsemő tehet, hiszen jeleznie kell, hogy segítségre van szüksége - és úgy kell jeleznie, hogy a környezete akarjon változtatni valamit.

Egy olyan környezetben, ahol a források szűkösek és ahol a legéhesebb szájat etetik legjobban, megéri sírós babának lenni. Szomorú alátámasztása volt ennek az a megfigyelés, amely során egy antropológus Kenyában, nagyon nehéz életkörülmények között élő nomád maszáj csecsemők közül kiválasztotta a tíz legnehezebben kezelhetőt és a tíz legkönnyebb természetűt, hogy nyomon kövesse a fejlődésüket. Három hónap múlva a húszból 13 családot talált meg, a babák közül azonban hét meghalt: közülük öt könnyű természetű volt és csak kettő nehezen kezelhető.

A körülmények megváltoztak, de a faj szempontjából érdemes fenntartani ezt a vonást, mert elvileg bármikor ismét lehetnek olyan nehezek a körülmények, hogy az ilyen "igényes" babák biztosítják a faj fennmaradását. Talán épp ezért van az, hogy nem mindenhol bélyegzik őket nehezen kezelhetőnek és tartják csapásnak a viselkedésüket: Puerto Ricóban pl. kifejezetten az ilyen fiúnak örülnek.

Amit nem lehet tenni

Jay Belsky fejlődéspszichológus blogjában azt írja, hogy szakmájánál fogva igen sokat tud a rossz bánásmód következményeiről és elfogadhatatlannak tartja a gyermekbántalmazást, de miután ő is a saját bőrén tapasztalta, mit jelent egy nagyon sírós babát gondozni - és úgy érezni, hogy bármit megtenne, csak hallgasson végre el -, már el tudja képzelni az elképzelhetetlent, hogy valaki egy pici babát bántson. Sőt tulajdonképpen azon csodálkozik, hogyan bírják a szülők ennyiszer megállni, hogy ne bántalmazzák a kicsi gyereküket.  A csillapíthatatlan sírás valóban ki tudja fordítani magából az embert: A nagyon sírós, hasfájós babát gondozó anyák 70%-a ismerte el, hogy kifejezetten agresszív gondolatai támadtak a síró csecsemővel kapcsolatban, 26%-ukban még a gyermekgyilkosság gondolata is felmerült.

Bár teljesen érthető, hogy az ember elkeseredik egy ilyen helyzetben, de nyilvánvalóan mindent meg kell tenni azért, hogy ne reagáljunk elkeseredésből, kétségbeesésből. Még mindig jobb egy kis időre biztonságos helyre letenni a babát és kimenni a szobából, míg meg nem nyugszunk, mint addig hergelni magunkat, míg rázogatni nem kezdjük vagy le nem csapjuk valahova. Ez nagyon-nagyon veszélyes! Aki tudja, hogy tényleg nehezen kezelhető vagy "hasfájós" a babája, készüljön fel erre a nyugodt, józan pillanatokban!

kép innen