Mentális akadálymentesítés

Az emberek nagyon különböző dolgokat tartanak az "evidens alapigazságok" feliratú dobozukban. Nem kell hozzá még másik kultúra sem, itt, a mienkben élünk úgy egymás mellett, hogy az egyikünk dobozában az anyag lapul, a másikéban meg az antianyag, és ha összenyitnánk a dobozainkat, megsemmisülne az univerzum. Vagy legalább is újra kellene gondolnunk néhány dolgot, ami legalább olyan macera.

A Down-szindrómásokkal, de általában a fogyatékossággal élőkkel (vagy még nagyobb általánosságban az alacsony társadalmi státuszú csoportokkal) kapcsolatban társadalmi szinten is nagy macera lenne újragondolni a dolgokat. Ha neadjisten kiderülne, hogy az integrált oktatás minden résztvevő számára előnyös lehet, még be kellene engedni az iskolákba a mozgássérült, az értelmi lemaradással élő, az autista, sőt még a szegénységből jövő gyerekeket is. Mármint hogy nem külön, csak a számukra elkerített iskolákba, hanem ugyanazokba az iskolákba, mint a többieket. Na ne. Inkább tegyünk úgy, mintha ez nem derült volna ki már régen, és tartsuk meg az evidens alapigazságok között az inkluzív oktatással kapcsolatos tévedéseinket: hogy nem jó sem a "befogadott" gyerekeknek, sem a "normális többségnek". És persze elképzelhetetlenül drága, ne is nézzük meg, mennyire.

Vagy mi lenne, ha kiderülne, hogy a Down-szindrómások nagy része családban felnőve, minőségi, inkluzív oktatással (és minimális hajlandósággal a munkáltatók részéről) remekül megállja a helyét a munka világában is? Szépen is néznénk ki ha ebben a nagy munkanélküliségben még a kevesebbet hiányzó, hűségesebben kitartó, hatékonyabban dolgozó és kevesebb munkahelyi balesetet elszenvedő fogyatékosokkal is versenyezni kellene a munkahelyekért! Jobb lesz, ha elkönyveljük, hogy nem alkalmasak a munkavállalásra és megtagadjuk tőlük a lehetőségeket, amelyekkel alkalmasabbá válhatnának. Legfeljebb kapnak egy kis segélyt, alig kell érte megalázniuk magukat. (De azért legalább öt évente kötelezzük őket felülvizsgálatra, hogy Down-szindrómások-e még.)

Legkönnyebben úgy tudjuk fenntartani saját magunk előtt a látszatot, hogy jó emberek vagyunk és éppen akkor is jót teszünk, amikor más embereket alapvető jogaiktól fosztunk meg, ha azt mondjuk: ez valójában az ő kedvükért történik így. Nekik jó így. Kényelmesebb nekünk, ha nem is látunk fogyatékosokat, akik arra emlékeztetnének bennünket, hogy nem kizárólag a saját érdemünkből olyan jó nekünk, hanem mert szerencsésebb lapokat húztunk: jobb helyre születtünk, nem akkor autóztunk, amikor a részeg sofőr jött szembe, vagy a genetikai csontgolyó egy nyerő számon állt meg. Főleg ne emlékeztessenek arra, hogy mi is bármikor átkerülhetünk a másik oldalra. Ráadásul ha sokféle ember él együtt, akkor mindenkinek alkalmazkodni kell, tanulni kell. Persze, a többiek alkalmazkodjanak csak nyugodtan, de jobb eleve kizárni a veszélyt, hogy nekünk is alkalmazkodni és tanulni kelljen. Mondjuk hát azt, hogy nekik sokkal jobb, ha együtt lehetnek, a hozzájuk hasonlóak között (hiszen a diagnózisuk automatikusan hasonló emberekké teszi őket: minden cukorbetegnek ugyanaz a kedvenc zenekara, ugye?) Egymás között nem kell szenvedniük a megvető tekintetektől és az érzéstől, hogy ők kevesebbek és rosszabbak, mint mi. (Mert hogy evidensen kevesebbek meg rosszabbak, ne röhögtess, hát fogyatékosok!). Már az újszülötteknek, a kisgyerekeknek is jobb intézetben, ahol hozzáértő személyzet gondoskodik róluk, nem a szülők próbálnak meg megküzdeni egy olyan feladattal, amire nincsenek is kiképezve (de ha mégis megpróbálják, rójuk meg őket, hogy önzésből, saját érzelmi nehézségeik megspórolása végett tesznek rosszat mindnyájunkkal). Jobb, ha külön óvodába, külön iskolába járnak, hiszen ott pont azt kapják, ami nekik kell, egy "sima" iskolai osztályban csak szenvednének. És jó, legyen néhány "munkahely" csak nekik fenntartva, olyan munkákkal, amikre még ők is képesek, mondjuk az egyik szobában csavarják szét a drótokat, a másikban meg csavarják össze. De a többségnek még ez sem kell, hát látjuk, hogy értelmetlen.

A tévedésekből és hazugságokból összeállított Down-szindrómás egységcsomagnak a" legfeljebb kisegítő iskolába járhatnak" és a "legfeljebb egyszerű segédmunkák megtanulására képesek" mellett gyakori tartozéka még, hogy egész életükben gondozásra szorulnak, hogy tönkreteszik a családjuk életét, a szüleik elválnak, a testvéreik mellőzött roncsok lesznek, ők maguk pedig egyik halálos betegségből a másikba esve folyamatos fájdalmak és szenvedés közepette tengetik napjaikat. (Vonatkozó evidens alapigazság: jobb, ha meg sem születnek.) Az egyéni gondolkodás ezeket még cifrázza is olyan képtelenségekkel, mint hogy többségük rákos vagy hogy törvény kötelezi a szülőket, hogy intézetbe adják a Down-szindrómás gyereküket. (Nem viccelek, ezeket konkrétan hallottam, nincs alsó határ.)

Ezek határozottan nem igazak és mondjuk el, hogy nem azok. Mutassuk addig az ellenpéldákat, míg kínos nem lesz azt mondani, hogy "ilyen nincs", vagy hogy "ez azért a ritka kivétel". De ne álljunk meg itt. Mert azzal az alapigazsággal, hogy a Down-szindrómások olyan kevésre képesek, hogy nincs helyük közöttünk, nem csak az a baj, hogy kizárja a lehetőségekből azokat, akik többre lennének képesek. A fő baj vele, hogy azt mondja: a teljesítményedtől tesszük függővé, hogy befogadunk-e, hogy megkapod-e a jogaidat a tanuláshoz, munkához, egyenlő bánásmódhoz. Ha netán kitartó küzdelemmel elérjük, hogy a többség hajlandó legyen befogadni a jól teljesítő Down-szindrómásokat, és hagyja, hogy akár mindnyájan sokkal jobban teljesítsenek, az persze remek lenne. De mi legyen akkor a továbbra is  "nem elég jól teljesítő" emberekkel (akár Down-szindrómások, akár nem)? Mi legyen azokkal, akik tényleg legfeljebb a kisegítő iskoláig és az egyszerű segédmunkákig juthatnak el - vagy még addig sem? Miért egyenlő ez azzal, hogy alsóbbrendű, nem is igazán ember, nem is érdemes törődni vele, nem érdemli meg a jogait?

Hasonló problémát vetnek fel a "pozitív" uniformizálások, az átszellemült mosollyal elmondott "A Downosok szeretetbombák/szeretetgombócok", vagy az "Ők mindig egy őszinte, gyermeki világban élnek" mantrák. Kétségtelen, hogy mindannyiunknak vannak könnyebben szerethető tulajdonságai, ez alól a Down-szindrómások sem kivételek. Sok Down-szindrómás gyerek és felnőtt környezete kiemeli, hogy a szeretetről milyen sokat tanultak mellette. De ettől nem lesznek mind egyformán begyömöszölhetőek egy ici-pici, "szeretetgombóc" feliratú dobozkába, ami egyszerűen olyan szűk, hogy nem fér bele egy ember. Mert mi van, ha a csak szeretetgombócként elfogadható Down-szindrómás gyerek (vagy felnőtt) éppen morcos, szomorú vagy undok? Amikor a "mindig őszinte" ember füllent? Amikor a "gyermekvilágban élő" fiatal munkát, társat és saját családot szeretne? Akkor ő még a saját fogyatékosságában is fogyatékos? Még Downosnak is defektes? Nem elég azt elérni, hogy a csúnya feliratok helyett szépeket ragasszanak a dobozukra, hanem arra van szükség, hogy doboz nélkül élhessenek, járhassanak-kelhessenek. Azok lehessenek, akik valójában, és így legyen helyük közöttünk.

Sokan élik át ma Magyarországon, hogy messze vagyunk a jogok egyenlőségétől. Egyenlőség csak akkor lenne, ha mindenkinek kijárna, különben csak privilégiumok vannak, és a hatalom dönti el, hogy éppen kik az egyenlőbbek. A teljes egyenlőség valószínűleg mindig is utópia marad, még ebben a szűkebb értelemben is. De talán senki mástól nem zárjuk el olyan konokul és olyan szisztematikusan a saját civilizációnk vívmányait, a "többségi világot", mint azoktól, akiknek valamilyen (látható) fogyatékossága van. Még a fontosabb középületeket sem akaródzik akadálymentesíteni, miközben büszkén veregetjük a saját vállunkat, hogy milyen remek szakemberekkel szegregálunk, a lehető legkorábbi életkortól. Az egész gondolkodásunkat átszövi a képességsovinizmus, nem is értjük, miért kellene teljes értékű embernek tekinteni egy fogyatékost: hiszen nem az, azért fogyatékos. Olyan mentális akadályokkal építjük tele a saját világnézetünket, amin nem tudnak áthatolni azok az értékek, amelyek kívül vannak az "erős vagyok, nagy mamutot tudok lebunkózni" és a "hatalmam van (esetleg: okos vagyok), nagy mamutokat tudok lebunkóztatni másokkal" bástyáin. Egy átfogó mentális akadálymentesítésre lenne szükség, egy igazi fordulatra a gondolkodásunkban.

Az igazi fordulat pedig az lenne, ha belátnánk, hogy sokfélék vagyunk és ez nem lehet indok arra, hogy alapvető emberi jogoktól fosszuk meg egymást.