Tájékozódás az időben

Amikor felébredünk, legtöbben először elhelyezzük magunkat az időben, és átgonduljuk, mi vár ránk: dolgos hétköznap vagy hétvégi kirándulás? Az órára is ránézünk: alhatunk még egy kicsit vagy ki kell pattanni az ágyból? Nagyjából tudjuk, mennyi időre van szükség ahhoz, hogy útra készen álljunk, mi fér bele egy délelőttbe, egy napba. Tudjuk, hogy délben ebéd jön, este vacsora. Tudjuk, hogy ha ma hétfő van és csütörtökön találkozunk a barátainkkal, akkor az milyen közel, ill. messze van időben. Tudjuk, hogy milyen hónap van, lesz-e születésnapunk hamarosan, tudjuk, hogy nyár van és holnap nem fog esni a hó.

Így élünk "normálisan", így osztjuk be az időnket, tulajdonképpen így irányítjuk az életünket. Aki az idejét menedzselni tudja, az a saját élete fölött uralkodik. Nem kell, hogy más mondja meg, most mi jön és mit kell tennünk. A vészhelyzetektől eltekintve nagyjából előre tudjuk, mire számíthatunk. Aki nem tudja, mire számíthat, annak folyamatos vészhelyzet az élete: Váratlan események követik egymást kiszámíthatatlan sorrendben - és mindig valaki más mondja meg, hogy mikor mi a teendő.

Ezért is nagyon fontos, hogy értelmi lemaradással élő gyerekeinket korán megtanítsuk az időben való tájékozódásra, és ezzel lehetőséget adjunk nekik, hogy az elkövetkező eseményekre felkészüljenek, azokat maguktól el tudják kezdeni, így önállóbbak, magabiztosabbak és nyugodtabbak lehetnek.

Patricia L. Oelwein egy Trevor nevű kisfiú magatartás problémáját említi példának. Az elsős Trevorral sok baj volt az iskolában: nem fogadott szót a tanárnak, nem rakta el a holmiját, nem ült le, amikor kezdődött az óra, nem ment ki a teremből, amikor vége lett stb. A tanára készített neki egy képes-szöveges-számos órarendet. Szimbólumokkal és feliratokkal jelölte a tevékenységeket, mindhez odaírva, hogy mennyi időt szánnak rá. A tevékenységek kezdetekor Trevor bekarikázta a jelüket az órarendben és egy kis (digitális) konyhai stopperen beállította azt a számot, ami mellé volt írva. Amikor az óra csörgött, odament az órarendhez, lehúzta az elvégzett tevékenység jelét, bekarikázta a következőt és kihirdette az osztálynak, hogy mi következik. Már nem rángatták ide-oda az események, hanem ő irányított, miközben számos készséget gyakorolt az olvasástól a számoláson és a finommozgáson át a kommunikációig. Nem volt rá oka többé, hogy rendetlenkedjen.

A másik példája Tina, aki ha reggel meghallotta, hogy este megnéznek egy korcsolyabemutatót, egész nap kérdezgette, hogy hova mennek és mikor. (Aki átélte, tudja, milyen fárasztó végtelenszer válaszolni ugyanarra a kérdésre.) Valószínűleg az okozta számára a gondot, hogy egy hallott információt kellett megjegyeznie és elhelyeznie az időben. Az édesanyja készített neki egy naptárt, amiben egyszerű rajzok és feliratok jelölték az eseményeket. Amikor Tina megkérdezte, hova mennek, az anyja azt felelte: "Mondd meg te, nézd meg a naptárban!"

A stopperes-lehúzogatós és a képes naptár/órarend alapötletét az egyéni igényekhez és körülményekhez adaptálhatjuk. Pl. ha a gyereket nehezen lehet átnyüstölni a napi rutin egy szakaszán (mondjuk a reggeli készülődés az iskolába), az elvégzendő tevékenységeket foglaljuk a Trevoréhoz hasonló órarendbe, amin a gyerek lehúzgálja, amin már túl van. Ne felejtsük el az időtartamokat feltüntetni és a stopperes játékot beleiktatni. A naptár leolvasásához szükséges szavakat a már ismertetett párosítás-kiválasztás-megnevezés módszerével taníthatjuk meg és a legegyszerűbb heti naptáraktól haladhatunk a dátumos, havi naptárak irányába és az órát-percet jelölő órarendek irányába is. A fenti képen a Fakopáncs fa naptárát láthatjuk, amelyen szintén minden reggel beállítható a dátum, az időjárás és az óra leolvasása is tanulható vele.


Példa egy "első naptár"-ra

Egy öt éves, Down szindrómás óvodás az alábbi naptárral kezdte az önálló tájékozódást az időben (a naptár alapja és a kártyák megtatlálhatóak a letölthető anyagok között). Tinához hasonlóan ő is gyakran kérdezgette, hogy mikor következnek be az általa nagyon várt események és frusztrációt jelentett számára, amikor azt megértette, hogy most nem, de azt nem, hogy mit jelent a "majd igen". Nem ismerte az órát, a hét napjainak nem sikerült jelentést adnunk, így azt sem tudta megjegyezni, hogyan következnek egymás után.

A naptárt mágnesekkel a hűtőre raktuk, így mindig látható. Vágható mágneslapra felragasztottuk a hét napjainak nevét és a jellemző tevékenységeket jelölő rajzokat, fotókat, amelyek alatt egy-egy szó is áll. Reggel levesszük az előző nap nevét és feltesszük az aktuálisat (ha a betű színe nem elég a megkülönböztetéshez, a hét napjainak nevét nyomtathatjuk más színű lapra). Végigvezetjük az ujjunkat a napon, rámutatva a táblázat fejlécén a délelőtt, az ebéd és a délután helyére, miközben elmondjuk, mi fog történni. Pl. Reggel felkelünk (a kelő napra mutatunk), délelőtt vásárolni megyünk (a bevásárlókosárra mutatunk), aztán megebédelünk (az tányér ételre mutatunk) és délután jön Nagyapó (a fényképére mutatunk). Néhány hét alatt megértette, hogy működik az egész (maga a táblázat formátum is újdonság volt neki, csakúgy mint az összes ábra és leírt szó) és már tudja, hogy ha vár valamit, a naptárból ki lehet keresni, mikor lesz az. Végighúzza az ujját a képeken és megnyugtatja, hogy látja a választ (közben a napszakokat és a hét napjait is tanulgatja), néhány megnézés után pedig az információt a naptár nélkül is fel tudja idézni.