Megtanulhat-e olvasni minden Down-szindrómás gyerek?

Az 1970-es évek elején még kivételesnek számított, ha egy Down-szindrómás gyerek megtanult olvasni, mai becslések (pl. Buckley) szerint 60-70%-uk juthat el a funkcionális olvasás szintjére - vagyis inkább az számít kivételnek, aki nem tanul meg olvasni. Friss magyar adatok szerint azonban hazánkban a családban élő 7 év fölötti Down-szindrómásoknak csak 44%-a olvas valamilyen szinten. A felnőttek körében kb. 23% azok aránya, akik életkoruknak megfelelően olvasnak, és ugyanennyien olvasnak alacsonyabb szinten.  Az intézetben élőknek mindössze 6%-a olvas, de senki sem a korának megfelelően. Az összehasonlítás (és eleve a pontos adatok meghatározása) azért is nehéz, mert az oktatási lehetőségek nagyon eltérőek: generációk között is, az országok között is, de még ezeken belül is.

Az oktatás szerepe

Magyarországon alig akad olyan Down-szindrómás gyerek, aki többségi iskolában, ép társaival együtt tanul, pedig a külföldi adatok egyértelműen arra utalnak, hogy ez minden kognitív területen hátrányos számukra, beleértve a nyelv és az olvasás fejlődését is. (Magyar adatunk arra van, hogy a speciális iskolákban tanító gyógypedagógusoknak alacsonyabb elvárásaik vannak értelmi sérült diákjaikkal szemben, mint amennyit a többségi iskolákban tanító pedagógusok várnak el ugyanezektől a gyerekektől.)

Egy 1994-es vizsgálatban a hatvanas ill. a hetvenes években született DS fiatalok olvasási teljesítményét  összehasonlítva úgy találták, hogy a speciális iskolákban oktatott Down-szindrómásoknak csak kb. egyharmada tanult meg olvasni, míg a többségi iskolákba járóknak 86%-a. Akkoriban azonban a gyerekek egy részét éppen képességeik szerint válogatva vették fel a különböző iskolatípusokba, így ez a nagy eltérés nem csak az iskolatípusnak volt betudható. A későbbi vizsgálatok idején ilyen szelekció már nem előzte meg a gyerekek elhelyezését, az eredmények mégis az inkluzív oktatás jelentős előnyét mutatják. Egy 2000-es összehasonlító vizsgálat pl. feltárta, hogy a többségi iskolákban tanuló Down-szindrómások nyelvi és memóriateljesítménye is jobb, mint az ugyanolyan korú (és ugyanolyan nonverbális emlékezeti teljesítményt nyújtó) társaiké. A két csoport olvasási szintjének összehasonlítását lényegében megakadályozta, hogy a speciális iskolákban tanulók annyira rosszul olvastak, hogy kevés kivétellel csak nem olvasóként tudták besorolni őket, a többségi iskolákban pedig a nem olvasó volt a ritka kivétel. Egy 2002-es vizsgálatban (amely az olvasás és a nyelvi képességek össszefüggéseiről szólt) a 30 fős, speciális iskolába járó minta fele olvasott (ketten csak egy szót, de legtöbben nyelvi és egyéb készségeiknél jobban), míg egy másik, ugyanilyen létszámú, de intenzív korai fejlesztésben részesült, majd többségi iskolában oktatott mintában mindössze egyetlen személy nem tanult meg olvasni, és többen eljutottak arra a szintre, ahol az olvasás kikapcsolódást, szórakozást jelent.

Az adottságok szerepe

Vannak ugyanakkor olyan kutatók is, akik szerint a Down-szindrómások olvasási sikerét elsősorban az IQ-juk jósolja be, bár hogy ez pontosan mit jelent, abban van egy kis eltérés a vélemények között. Az intelligenciát erősen befolyásolja a rövid távú memória (munkamemória) teljesítménye, ennek pedig az olvasásban is lehet szerepe, hiszen ez az a "munkafelület", ahol az éppen figyelt információ feldolgozása zajlik. Ha "nem fér" ide az információ, nem lehet vele dolgozni sem. A normál intelligenciatartományba eső felnőttek munkamemóriája általában hét (+/- 2) egység terjedelmű, pl. hallás után ennyi számot tudunk visszamondani. Az egyik vélemény szerint, akinél ez a memória kapacitás nem éri el a négy egységet, nem tud megtanulni olvasni, legalább is nem azzal a módszerrel, ahogy legtöbben megtanultunk: a betűkből összerakva a szavakat, azaz alfabetikusan.

Akármilyen logikusnak tűnik is ez a feltevés, a gyakorlat nem igazán támasztja alá egy ilyen egyértelmű korlát létezését. Vannak, akik csak máshova teszik a határt (egy másik kutatópáros pl. három emlékezeti egységnél határozza meg), vagy más "mértékegységben", mentális korban adják meg (3 és fél évnél húzva meg a vonalat), de olyan eredményeket is dokumentáltak, amelyek egyenesen a határvonal létezését kérdőjelezik meg. Egy 1995-ös vizsgálatban olyan gyerekeket tanítottak olvasni, akiknek az emlékezeti teljesítménye egyetlen egység volt (egyiküké kettő), és akik közülük megtanultak olvasni, azok is csak maximum a hármas terjedelemig jutottak el. Ha ezeknek a gyereknek az oktatását az előzetes emlékezeti teljesítményhez kötötték volna, talán soha nem tanulhattak volna meg olvasni.

Az ellentmondás feloldása lehet, ha a határvonal létezését elfogadjuk (hiszen tény, hogy nem mindenki tanul meg olvasni), de azt nem kizárólag az IQ-hoz kötjük. A fentebb hivatkozott 2002-es vizsgálat két mérési időpontja között azok tudtak megtanulni olvasni, akiknek magasabb volt az IQ-ja, az alacsonyabb mentális korúak maradtak nem olvasók. Ugyanakkor az olvasók és a nemolvasók intelligencia tartománya között átfedést tapasztaltak, azaz volt egy olyan IQ tartomány, amelyben az egyik gyerek megtanult olvasni, a másik nem. Ebből arra következtettek, hogy az IQ önmagában nem elég az olvasáshoz, hanem bizonyos verbális és a nonverbális készségek összesített szintjének kell egy kritikus határ fölött maradnia. (Az IQ és a rövidtávú memória teljesítménye mellett ide tartozik pl. a betűfelismerés, a passzív szókincs és a nyelvtani megértés is.) Más kutatók ezzel egybecsengően állítják, hogy az olvasás bizonyos összetevői relatíve függetlenek lehetnek alapvető kognitív folyamatoktól, ha a különböző összetevők elértek egy kritikus szintet. Gyakorlati következtetésként pedig megállapítják, hogy nem indokolja semmi, hogy az olvasástanítás megkezdése előtt bármilyen kognitív teljesítmény beérésére várjunk, a Down-szindrómásokat is el lehet kezdeni tanítani az iskolába kerülés elején, ami náluk öt (!) éves kort jelent. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy az olvasáshoz szükséges készségeket maga az olvasás fejleszti legjobban, végül igazat kell adnunk Buckley-nak: csak onnan tudhatjuk meg, hogy egy Down-szindrómás gyerek meg tud-e tanulni olvasni és ha igen, mennyire, ha megpróbáljuk megtanítani.