Szóképtanulás magyar Down-szindrómás óvodásoknál 5.: A nyelvi teljesítmény változása
A vizsgálatban részt vevő gyerekek közül ketten a többieknél nagyobb jelentőségű változásokat éltek át. Statisztikailag igazolható, szilárd tények nem támasztják alá, hogy a változások a szófelismerési instrukció következményeképpen jöttek létre, mégsem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy bekövetkeztek.
O. a tanítás kezdetén 55 hónapos (4;7 év) volt. Bizottsági mérés alapján az IQ-ja 55, mentális kora 30 hó. A Peabody Képi Szókincs teszten a 3-4 éves kori tartomány alsó határán teljesített. A csoportban a legtöbb fejlesztést kapta, havonta átlag 15 alkalommal. Ismeretlenek számára is érthető szavakat nem igen használt, becsült szókincse (amit az ismerősök értenek) 50-100 között volt, a szavakat nem fűzte egybe. Megfigyelésem szerint édesanyjával nagyon hatékonyan kommunikált, kívánságait jelezte, emlékeket idézett fel, kérdezett.
O.-val hétszer találkoztam a tanítás során, átlagos gyakorlási ideje egy szórásnyival haladta meg a velem gyakorlók átlagát (46,5 perc a 43,6 perces átlaghoz képest, szórás 2,9). Kezdettől jó teljesítményt mutatott a vizuális felismerésben, gyorsan megtanulta a szóképek alakját és nem csak képekkel párosított, hanem egyre javuló artikulációval ki is ejtette a szavakat. Zsófi nevű testvérét pl. korábban “Bu”-nak hívta, a kártyáról “olvasva” azonban először “fff” lett, majd (először egy elharapott) magánhangzót is tett mellé és az utóvizsgálaton már “offi”-ként azonosította a szókártyát. A tanult szavak között szereplő “fürdik” szó a vizsgálat közben került az aktív szótárába. Élete első kétszavas mondatát az első mondatkártyáról “olvasta” fel, a további mondatok közül is többet “kiolvasott”, később már az először látott képet is két szavas mondattal írta le, majd spontán beszédben is elkezdte összefűzni a szavakat. Beszédében megjelentek a ragok is.
Az utóvizsgálaton minden szót helyesen azonosított, és annak ellenére, hogy a mondatok gyakorlásával csak egyszer tudtak otthon foglalkozni, ezeknek is helyesen párosította a 2/3-át (nem volt különbség az új és a régi mondatok azonosítása között).
Figyelemre méltó, hogy O. szinte szóról szóra ugyanazt produkálta, mint amit az angol szerzők leírnak a szóképolvasást tanuló Down-szindrómás óvodásokról: bővült a szókincse, az egyszavas megszólalások között megjelentek a két szavasak, nyelvtanilag helyesebben beszél és a hangokat tisztábban ejti. A szóforma felismerés tanítása során pontosan azokat az elveket követtük, amelyeket a szerzők kiemelnek: személyre szabott, az aktív nyelvi szintet meghaladó anyagot használtunk és a tanult szavakat nagyon hamar mondatokká kombináltuk. O. példájából valóban úgy tűnhet, hogy létezhet olyan óvodás korú DS gyerek, aki számára az olvasás – még a szóképfelismerés is – egy alternatív, vizuális utat biztosít a nyelvhez, és katalizálja a verbalitás fejlődését. Sajnálatos, hogy valódi bizonyítékot erre a jelenségre nem sikerült szerezni és nem tudjuk, hogy valójában mitől lépett Z. és O. ilyen nagyot ebben a 10 hétben. Ha esetleg a szóforma felismerés tanulásának következtében, akkor sem tudjuk, hogy mi különbözteti meg őket a többiektől (akik közül további két gyereknél szintén érvényes volt az aktív nyelvi szint meghaladása is) vagy az ő szüleiket a többiek szüleitől. Ezeknek a körülményeknek a feltárása az ez után következő vizsgálatok feladata.